A nóniusz fajta megalapításának ideje 1816-ra tehető, amikor a fajta alapító ménje, Nonius Senior a mezőhegyesi ménesbe került. A származásában angol telivér és normandiai vérvonalakat egyesítő mén franciaországi Calvadosban, a rostiéres-i ménesben született, és a napóleoni háborúk egyik hadizsákmányaként került Magyarországra. Nonius Seniort kitűnő származása miatt vették be a tenyésztésbe. Ő maga kissé aránytalan és kimondottam csúnya ló volt, arab, lipicai és Nápolyban tenyésztett spanyol vérvonalakkal egyesítve azonban kitűnő és egységes küllemű egyedeket adott. Nonius Senior 17 évig állt a tenyésztés szolgálatában. Ez idő alatt 122 kanca és 79 mén utódot adott, melyek közül 15 egyed lett a fajta törzsménje. Ezek összesen száz tenyészévet fedeztek Mezőhegyesen. A fajta tenyészcélja egy olyan, a hadseregben sokoldalúan hasznosítható igás- és hátasló volt, mely nagy teherbírású, stabil idegzetű, mégis kellően élénk vérmérsékletű ahhoz, hogy nagyobb távolságok viszonylag rövid idő alatt történő megtételére is képes legyen. A fajta kialakításának kezdeti szakaszában sokszorosan alkalmazták az egyedek közötti rokontenyésztést amelynek köszönhetően létrejött a nóniusz egységes jellege, de ezzel együtt fajtahibák is megmutatkoztak. Ezek elsősorban a lábszerkezet gyengeségében, az ízületek lazaságában és a paták gyakori megbetegedésében nyilvánultak meg. A rokontenyésztés hátrányos hatásait cseppvérkeresztezéssel, azaz angol telivér mének tenyésztésébe vonásával szüntették meg. 1860-tól 1945-ig 31 angol telivér mén fedezett a nóniusztenyésztésben, ami egy egységes küllemű és genetikailag is stabil fajta létrejöttét eredményezte. A nóniusz aranykora a 19. század utolsó harmadára tehető. A fajta ebben az időszakban számos kiállításon és szemlén szerzett értékes díjakat és elismeréseket. A mezőhegyesi nóniusz tenyésztéséért ekkor Kozma Ferenc miniszteri tanácsos volt felelős az Osztrák-Magyar Monarchiában. A második világháború után a haderőben végleg megszűnt a lovak jelenléte. A nóniusz szerepe módosult: az Alföld széles körben elterjedt igáslova lett. Ettől az időszaktól kezdve került a fajta egyre több egyede a ménestől független gazdaságokhoz, melyek a későbbiekben fontos szerepet játszottak a fajta génmegőrzésében is. Az 1970-es években próbálkoztak a nóniusz sport irányú tenyésztésébe vonásával is, ez azonban a fajta jellegzetességei miatt nem lett sikeres. Miután a ló mezőgazdaságban való használata is háttérbe szorult, a mai nóniusztenyésztés célja elsősorban a génmegőrzés. A nóniusznak két tájfajtája létezik: a nagyobb, általában fekete színű mezőhegyesi, valamint a szikár, általában pej vagy sötétpej hortobágyi nóniusz. Ma Mezőhegyesen és Hortobágyon kívül Romániában (izvini ménes), Jugoszláviában, Szlovákiában (Topolcsány) és Bulgáriában található még fajtatiszta nóniusz állomány.

Vérmérséklet: melegvérű

Marmagasság bottal: 155-165 cm

Szín: fekete, pej, sötétpej

Felépítés: arányos testfelépítés, kos- vagy félkosfej, közepes nyak, széles szügy, erős, hosszú vagy középhosszú hát, erős, viszonylag rövid far, száraz inak és ízületek

Jellemzők: nem túl gyors, de nagy teherbírású, intelligens, barátságos és nyugodt

Hasznosítás: igáslóként, fogatban és nyereg alatt

Származási hely: Magyarország, Mezőhegyes

Eredet: 19. század

Élettere: kontinentális éghajlat, alföldi legelők

Forrás: Erdélyi Magdolna